Kurva jó, mit ne mondjak

Vicces egy napom volt... tényleg. komolyan. Reggel 6kor csörög az óra (rendszerint Dim Scene-re vagy Chizurura kelek...), elmegyek zuhanyozni, hajat mosni, kivasaltam a zakómat, felöltöztem, reggeliztem, és mentem be a suliba. Ayuval beszélgettünk még az órák előtt, majd becsengettek. Éneken kipuskáztam az egész dolgozatot.. meg Ayu beírta a válaszokat a könyvből, és lemásoltam róla xD Nagyjából az ennyi. Az irodalom nem kellett volna. Lefáradtam, minden bajom volt. Az angol ehhez képest kész rémálom. Ideges és feldúlt voltam néhány évfolyamtársam miatt, akik nem tudnak a koruknak megfelelő viselkedési színvonalat elérni sehogy se. Undorító, amit művelnek. És nem csak undorító, hanem rohadt fájó is. Ott... majdnem levertem az egyiket, amikor ócsárolta a szüleimet. Esküszöm. Meg ott izélt, hogy milyen nevelést kaphatok otthon. Ha nincs ennyi önuralmam és elhatározottságom amellett, hogy eldöntöttem, mostantól moderálom magam, hát vagy két foga és az orra is bánta volna. Engem csesztethetnek, de a családomat hagyják ki belőle. Széles a hátam, sok mindent kibírok, azt nem, hogy a családomról ilyen lenéző köpködéssel beszéljenek úgy, hogy szart se tudnak róluk. Mindegy, nekem van gyerekszobám.

Ez még csak az egyik bajom. Mostanság rohadtul elszoktam a társaságtól. És ahogy nézem, a társaság ugyanúgy elszokott a jelenlétemtől. Kezdek mondjuk hozzászokni, hogy csendesen ülök a sarokban és nézem a térdeimet, miközben körülöttem mindenki jókedvűen beszélget... és egyiknek se tűnök fel. Láthatatlan vagyok. Aztán amikor kimegyek a folyosóra, mert nem bírom elviselni az embereket, mert képtelen vagyok egy felszínes mosolyra, amikor valaki jókedvű mellettem, jön ki a fél osztály, hogy mi bajom van... És erre mit mondjak, hm? Ti vagytok a bajaim? Nem teljesen igaz, zárkózott vagyok mostanság. Vagy 2-3 emberre van idegzetem minden percben... az osztálytársaim közül egyetlenegy ember van csak köztük. De ma.... ma... rá se volt. Nagyon szeretett volna ugyan segíteni, mert látta rajtam, hogy valami nagyon nyomaszt, de elhajtottam, hogy nem tud segíteni. És nem is tud... Ayu nem Ő... Ayu... nem tudja Őt pótolni. Jó lenne ugyan, ha valaki tudná... de nem, ezt csakis Ő tudná megtenni. Csak Ő tudna mosolyt kényszeríteni az arcomra a puszta jelenlétével... Heh... megint kezdem, megint marcangolom a lelkemet... a saját hülyeségemmel. Tudnám ilyenkor magam utálni, elhihetitek. Nem teszem viszont, mert nem hibáztatni kell magunkat, hanem megoldani a problémákat. Ez is egy megoldandó probléma, tudom is a megoldást. Csak egy fél órába fog kerülni, és talán többet nem ölöm magam idegileg. De nem most. A közeljövőben, de még nincs itt az ideje.

Ja, a rossz kedvemet egy ideig elfújták, mert beszélgettem Papprival ofői után... És valamilyen szinten... jó volt. Már csak meghallgatni azt, hogy mi nyomja a lelkét, már ez jó volt... mert... a közelemben ő az egyetlen, aki úgy istenigazából meg tud vigasztalni, jó kedvre tud deríteni néhány perc küszködés után. Rossz viszont, hogy... nem tudtam segíteni. Pedig szerettem volna, de szerintem ő nagyon is jól tudja, hogy én mindenkinek szeretnék segíteni, ahol csak tudok... le is baszott már néhányszor, hogy legyek önzőbb, mert ennek így számomra nem lesz jó vége... idegölő lenne a válaszom, és még mártírnak is tartanátok, úgyhogy nem írom le xD

Aztán fizika után... ismét összegyűltek a fejem fölött a viharfelhők.. Emberundorom lett, és megint annak a szélén álltam, hogy ha nem fogja be a pofáját nagyon gyorsan, esküszöm nem állok meg, amíg nem kerül be az ambulanciára. De tűrtem, tűrtem, és tűrtem... és addig röhögött rajtam, amíg ki nem mentem mellette a teremből... a fizika tanárnak nekimentem, elhadartam egy "Bocsánat"-ot, mentem tovább, beleütköztem néhány alsóbb évesbe, tőlük már nem kértem bocsánatot... fellöktem az utcán egy csapat ribancot azzal a kérdéssel, hogy náluk nem ismert a kétirányú közlekedés? És még nekik állt feljebb. Hát faszom. Ne menjenek az út kellős közepén, és talán nem fogom őket lökdösni. Törjön ki a cipőjük sarka komolyan. Azok is beszóltak, de ezt már fel se vettem... kár is magam miattuk bosszantani. Bekaphatja az egész nyafogós banda.

És mindezek után... legyek jókedvű és örüljek annak, hogy jól elbaszták a napomat? Hát nem. Szégyen-nem szégyen, sírok. Mert fáj. Mert én ezt nem bírom elviselni. Nevetség tárgyává tesznek folyamatosan, évek óta, holott rohadtul nem hiszem, hogy olyan nevetséges ember lennék. Milliószor nevetségesebbek nálam... de akkor is fáj, ha alaptalan dolgokat mondanak rólam... nem tudom mire vélni őket... mi a francot tettem ellenük, amiért ezt érdemlem? Hm?

Deninek, Lacinak, Rékának meg a többi szarjankónak címezve elsősorban: nem fogom magam moderálni tovább. Elég volt belőletek.

Chu.
Nao.