For old times' sake

  Nos, határozottan vicces napjaim vannak mostanság. Most, hogy éppen szőkül a hajtövem, és képtelen vagyok bármilyen irányba megmozdulni, valahogy úgy voltam vele, hogy ideje lenne egy panaszáradatot létrehozni, mert mostanság igazából túl egyértelműek és jókedvűek a postjaim. Wellwell.. nem lesz ez sokáig. xD

  Két hete nem alszom. De tényleg. Kezdődik elölről, ami négy-öt éve volt, az 1-3 órát alszom, többet nem időszak, és végtelenül kimerít. Éppen ezért kezdtem el hajnal fél kettő körül fanficeket olvasni, ami... nos, egyrészt nagyon is jót tett a kis fangirl lelkecskémnek, másrészt a nem-fangirl lelkecském, ami a való világban ér, körülbelül kettészakadt minden egyes mondat után. Már értem, miért odáztam ezt a rohadt jó ficet eddig... tudtam, hogy nem kellett volna elolvasnom.
  Sajnos olyan szinten igaz volt minden szava egy régi, már-már majdnem elfeledett időszakra, amit már jó ideje több okból kifolyólag elő sem húztam az "irattáramból", hogy... tényleg fájt olvasni. Szörnyen.
  De ez még mindig semmi.
  Ma szépen elmásztam fizioterápiára, de mivel még volt időm, nem a suliba mentem, hanem előtte haza reggelizni. És... leszálltam ott, ahol nem kellett volna. Megtettem azt az utat, amit ha milliószor nem, akkor egyszer sem jártam végig, és hiába mindig arra futok, most.. más volt. Annyira más volt.
  Mert most nem volt kit felhívnom, hogy "szükségem van rád, kérlek, találkozzunk". Mert nem is tudnám már felhívni azzal, hogy "szükségem van rád, nincs kivel beszélnem, csak te tudod, és te tudtad mindig, hogy kell velem bánni, gyere, kérlek". Mert tényleg most lenne a legnagyobb szükségem rá, de pont most nem lehet mellettem.

  És tökéletesen tudtam, hogy ez lesz. Tudtam tavaly előtt is, tavaly is, és most is tökéletesen tudom, hogy teljesen magamra vagyok utalva. És ez nagyon kétségbe ejt. Részben magamnak köszönhetem, és köszönöm is, mert sok mindenre rá kellett jönnöm az utóbbi tíz-tizenkét hónap alatt, és anélkül nem ment volna, ha nem változtatok magamon. De.. de most szörnyen furcsa. Kiléptek olyan emberek az életemből, akik nélkül régen el se tudtam volna azt képzelni, és jött most kettő, akik megint érdekes dolgokra ébresztenek rá.
  Jött most egy, aki az egyetlen támaszomnak bizonyul.... amiért végtelen hálát és szeretetet érzek iránta.
  És jött még egy, aki új megvilágításba helyezte minden eddigi értéket, amit a magaménak hittem.
  És persze van valaki, aki eddig is itt volt, aki eddig is minden napomat bearanyozta, ha rá gondoltam, aki a magasságát meghazudtolva trappolt át két emberen egy hete, csak hogy a kabátomba kapaszkodva húzhasson le magához egy nagy cuppanós puszira. Nos, igen, ő az én drága kincsem, Tóth Diána. Vértestvér, féltestvér ide vagy oda, nekem így is volt egy kishúgom, aki lehet nálam 14 évvel fiatalabb, mégis annyi mindenre tanít. Aki lehet akármilyen kis pukkancs néha, mindig megmelengeti a szívem, mikor rám néz, és annyit mond, hogy "Szeretlek, Adélka".
  Annyira csodálatos dolgok ezek, és annyira csodálatosak az emberek, akik MOST, ebben a pillanatban, a jelenben körülvesznek, hogy mire megírtam ezt a bejegyzést, már az öröm- és hálakönnyek fojtogatnak, nem pedig az üresség és az elkeseredés.

  Nos, olybá tűnik, még egy dolgot megtanultam.
  Mégpedig azt, hogy kell blogot írni, hogy az segítsen is. :)

  És most megyek, és lemosom a hajamról a festéket, mert már lassan nem lesz fejbőröm se :D

Nao deshita.