Az írók útjai kifürkészhetetlenek.

Krisztinának és Laerielnek ajánlanám kedves, megtisztelő figyelmébe ezt a gyöngyszemet leginkább... mármint az idézetet mindenképp.
I'm still a little startled, you know. And shocked. And of course blinded by this sparkling and perfect and excellently put masterpiece.

Fuck you, Stephen King. Teach me master.

"Visszakívánjuk repülési képességünket, hogy eltűnhessünk innen a pokolba. Szeretnénk átúszni a lanyha tetőn, ki az ártalmatlan levegőre, de nem tehetjük, ki kell bírnunk a tanúságtételt. Egy rusnya korcs rágcsálja egy kisgyerek lábának maradékát, minden erejével megpróbálva kibányászni a lábat a fehér, gyerekméretű New Balance tornacipőből. A kóbor eb csontos gerince elnyúlik és behorpad, a keskeny fej lehajlik, a girhes mellső láb mereven tartja a zsákmányt, de a cipőfűző, a korcs balszerencséjére, masnira van kötve.
  Ami a poros nyomok és barázdák mögötti alakot illeti, nem öreg katonai pokróc, sápadtan, arccal fölfelé hever a túlsó sarokban, és a felső része kinyúlik a sötét tócsából. Egyik karja ernyedten hanyatlik a homokra, a másik a falnak feszül. Mindkét kezét ökölbe szorítja. Halott, vörösesszőke haja csapzottan hullik hátra a kis arcból. Ha a szemben és a szájon van felismerhető kifejezés, az az enyhe meglepetés. Ez véletlen, semmit sem jelent, mert a gyermek arcának olyan a szerkezete, hogy akkor is meglepettnek tűnt, mikor aludt. Tintapacára és radírmaszatra emlékeztető véraláfutások vannak halántékán, arccsontján, nyakán. Nyaktól köldökig a Milwaukee Sörfőzde alvadt vértől és földtől szennyes, fehér reklámpólója borítja. Alteste, amely olyan sápadt, akár a füst,kivéve, ahol rászáradt a vér, belelóg a részeg legyektől lepett, sötét tócsába. Meztelen, karcsú bal lába, melyhez tartozik egy plezúros térdkalács, vér szennyezte, gyermekméretű New Balance tornacipőben végződik, melynek fűzőjét dupla masnira kötötték a gondos kezek; orra a penészes mennyezetre mutat. Ahol a másik lábnak kellene lennie, ott csak űr van, mert a jobb csípő váratlanul véget ér egy roncsolt csonkban.
  A Halász harmadik áldozatát látjuk, a tízéves Irma Freneau-t, aki tegnap délután tűnt el a videobolt előtt járdáról. A döbbenet lökéshullámai erőben és számban is növekedni fognak, amikor mostantól számítva valamivel több mint egy nap múlva Dale Gilbertson rálel Irma tetemére. (...)

  Nos, barátaim, itt aztán benne vagyunk a valódi suvadásban.

  Irma Freneau kicsiny, ernyedt teste ellapul, mintha bele akarna olvadni a rothadó padlóba. A részeg legyek tovább döngnek. A kutya igyekszik kirángatni a zamatos zsákmányt a cipőből. Ha az egyszerű elméjű Ed Gilbertson életre kelne és mellettünk állna, akkor most térdre zuhanna és sírna. Viszont mi...
  Nem azért vagyunk itt, hogy sírjunk."

(Idézet Stephen King és Peter Straub: A fekete ház című regényéből, all rights reserved of course.)


Nos. Ezek után szerintem nem kell ragoznom, miért voltam eszméletlenül mérges a világra, amiért a Sorstalanságért Kertész Imréhez vágtak egy kicseszett Nobel díjat. Felsorolom a különbségeket a két ember és mondjuk eme két mű között.
  Kinget nehéz összehasonlítani bárkivel is, mármint Stephen Kinget, mint az írót, de én most alaptényekre helyezve igyekszem megbirkózni a lehetetlennel. Stephen King írói pályája (kapaszkodjatok meg) 86, nyolcvanhat, azaz NYOLCVAN KIBASZOTT HAT MEGJELENT MŰVET tud felmutatni, melyből 56-ot magyarra is lefordítottak. Minimum. Minőségileg kifogásolhatatlan, és bár a horror műfaja tág, mégis annyian kimerítették már, hogy csodaszámba megy, hogy ez az istenadta tehetség még mindig tud valami újat mutatni. És tud. 1967 óta ír, tehát mióta józan eszéhez kapott húsz évesen, azóta egy évet sem hagyott elröppenni újabb kötet nélkül. Ezerféle kisebb és nagyobb irodalmi díj birtokosa, a horror keresztapja, és mindent kapott a szerencsétlen, csak Nobelt nem természetesen.
  Pedig a Nobel díj azoknak jár, idézem, akik "egy irodalmi területen maradandót és kiemelkedőt alkottak".
  S most jöjjön csak Kertész Imre. Kiadott négy, azaz négyes darab említésre méltó kötetet, ebből egy a Sorstalanság, amihez a saját életéből vette ki Holokauszt-emlékeit. Magából építkeznie egy JÓ írónak a legeslegeslegeslegegyszerűbb dolog, ugyanis akkor SOSEM fogy el az ihlet. Lényegtelen, Sorstalanságról később. Második valamirevaló firkálmányának meg sem jegyeztem a címét már, de arról szól dióhéjban, hogy ő mennyire szenvedett, amíg folyamatban elutasították, ha jól emlékszem, találó módon Kudarc a címe, de nem adnám érte a kisujjam. További két műve szintén ehhez hasonló témákkal van megáldva (Kaddis a meg nem született gyermekekért, Felszámolás), de a Sorstalanság, majd a Kudarc első 40 oldala után letettem arról, hogy bármelyiket is a kezembe vegyem.
  Összefoglalva... Kertész Imre meglovagolt egy csodálatos témát, amellyel önsajnálni tudja magát most már, hála a jó rohadt életnek, akár az örökkévalóságig, mert ugye a szó elszáll, az írás sajnos megmarad.

  Részrehajlás és elfogultság nélkül állíthatom, hogy csupán ennyike információ után is egyértelműen Stephen King felé billen a mérleg nyelve.

  Nézzük a Sorstalanságot! Végre valami kötelező, amit olvastam is :DDD Nem tudom, kiből mit váltott ki, miközben olvasta... belőlem haragot és szégyent. Haragudtam, mert néha bekezdésekre is lusta volt a kedves író tagolni azt a förmedvényt, egy ROHADT DARAB PÁRBESZÉDET nem láttam benne, ami megkönnyített volna bármit is; nem mellesleg olyan tökéletes érzéketlenséggel írta le a munkatábor borzalmait, mintha át sem élte volna :D Nem bírálhatok senkit, de eléggé sántít a dolog, hogy ez "természetesen" egy igaz történet. Lényegtelen. Nem használt semmilyen lefestést, amivel minden egyes apró részlet kibontakozott volna a szemeim előtt, és azt mondhattam volna, hogy aztakurvaeget. Komolyan, nincs rá jobb szó, de konkrétan felbaszott a tárgyilagosság, ez az "ez van, törődj bele"-felfogás. És a végén még neki állt följebb, hogy a magyarok nem tisztelték hősként, hogy túlélte a munkatábort. Esküszöm, elérte nálam, hogy helyette is én szégyelljem a gondolkodásmódját :D Sajnos, amilyen lelkesen kezdtem neki ennek a förmedvénynek az olvasásának, annyira sok negatívumot tudok felhozni rá. Francba a sok "formabontó újdonsággal", a csodálatos kvázi-jelenidejével, az emlékek felelevenítésével, nem érte meg elolvasnom, mert folyton az volt az érzésem, hogy nem is egy felnőtt ember, hanem egy pályakezdő tizenéves nyomi írta az egészet. Ez is csak egy vélemény a sok közül, de az enyém.

  És itt van Stephen King, akinek a művei mindennek mondhatók, ami a Sorstalanság nem. A föntebbi idézet egy viccen kívül tízoldalas, zseniális leírás aprócska töredéke. Sokaknak unalmasnak tűnhet, ahogy King majd' nyolcvan oldalon keresztül bemutatja kitalált városkáit, és tüzetesen, betűről betűre megformált karaktereit, de elhihetitek, egy holtponton kell átlendülni, és onnantól válik egy laikus számára is csodálatossá, szinte már-már filmessé. Minden egyes apró részlet megjelenik ugyanis a későbbiekben, és életszerűvé válnak a történések. Szaga és hangja van a történetnek, nem csak képe, és ez nagyon fontos. Továbbá szerethető benne, hogy mindig résnyire kinyit egy apró ajtót, majd becsapja azt az orrunk előtt, és ismétli ezt minduntalan nagyobb résekkel és hangosabb csapásokkal, mígnem mindent meg nem látunk egyszeriben, és a csattanó el nem töri kíváncsi orrunkat. Fordulatok, és egy beteg elme rejtelmei. Nem tudom, mennyire vehető ki a fönti idézetből, hogy teljesen érzelemmentes. Tárgyilagos, mégis körítve van, és hozzátette azokat a szaftos részleteket, amik hatást gyakorolnak az egész lényünkre. Ő csak elmeséli, de nehogy már ránk ne hasson.
  És ez az, ami a Sorstalanságban nem volt meg. Üres voltam, mikor tudtam, hogy el kéne borzadnom, nem találtam apró szófordulatokat, amik kirángattak volna lanyha unalmamból. És ez rettenetesen lehangoló.

  De tudjátok, miért kapta meg Kertész a Nobelt?
  Mert a Holokauszt. Nem kell itt semmi stilisztikai és nyálas dologra gondolni, se túlkombinálni, mert az egész díj körül érezni a "zsidó-kultusz" részrehajló bűzét. Nem akartam zsidózni, mikor elolvastam a könyvet, de sajnos nemcsak bűzlik, hanem csöpög is a nyilvánvalóságától.
  És az ok arra, hogy King miért nem fog sosem Nobelt kapni, csupán annyi, hogy a tehetséget, a szenvedélyt és a szavak iránti alázatot az arra nem méltók sosem becsülik meg eléggé.


  Keményre sikerült, de a hajnali agyfaszom zokogott egy ilyen posztért.



Nao deshita.