Az írók útjai kifürkészhetetlenek.

Krisztinának és Laerielnek ajánlanám kedves, megtisztelő figyelmébe ezt a gyöngyszemet leginkább... mármint az idézetet mindenképp.
I'm still a little startled, you know. And shocked. And of course blinded by this sparkling and perfect and excellently put masterpiece.

Fuck you, Stephen King. Teach me master.

"Visszakívánjuk repülési képességünket, hogy eltűnhessünk innen a pokolba. Szeretnénk átúszni a lanyha tetőn, ki az ártalmatlan levegőre, de nem tehetjük, ki kell bírnunk a tanúságtételt. Egy rusnya korcs rágcsálja egy kisgyerek lábának maradékát, minden erejével megpróbálva kibányászni a lábat a fehér, gyerekméretű New Balance tornacipőből. A kóbor eb csontos gerince elnyúlik és behorpad, a keskeny fej lehajlik, a girhes mellső láb mereven tartja a zsákmányt, de a cipőfűző, a korcs balszerencséjére, masnira van kötve.
  Ami a poros nyomok és barázdák mögötti alakot illeti, nem öreg katonai pokróc, sápadtan, arccal fölfelé hever a túlsó sarokban, és a felső része kinyúlik a sötét tócsából. Egyik karja ernyedten hanyatlik a homokra, a másik a falnak feszül. Mindkét kezét ökölbe szorítja. Halott, vörösesszőke haja csapzottan hullik hátra a kis arcból. Ha a szemben és a szájon van felismerhető kifejezés, az az enyhe meglepetés. Ez véletlen, semmit sem jelent, mert a gyermek arcának olyan a szerkezete, hogy akkor is meglepettnek tűnt, mikor aludt. Tintapacára és radírmaszatra emlékeztető véraláfutások vannak halántékán, arccsontján, nyakán. Nyaktól köldökig a Milwaukee Sörfőzde alvadt vértől és földtől szennyes, fehér reklámpólója borítja. Alteste, amely olyan sápadt, akár a füst,kivéve, ahol rászáradt a vér, belelóg a részeg legyektől lepett, sötét tócsába. Meztelen, karcsú bal lába, melyhez tartozik egy plezúros térdkalács, vér szennyezte, gyermekméretű New Balance tornacipőben végződik, melynek fűzőjét dupla masnira kötötték a gondos kezek; orra a penészes mennyezetre mutat. Ahol a másik lábnak kellene lennie, ott csak űr van, mert a jobb csípő váratlanul véget ér egy roncsolt csonkban.
  A Halász harmadik áldozatát látjuk, a tízéves Irma Freneau-t, aki tegnap délután tűnt el a videobolt előtt járdáról. A döbbenet lökéshullámai erőben és számban is növekedni fognak, amikor mostantól számítva valamivel több mint egy nap múlva Dale Gilbertson rálel Irma tetemére. (...)

  Nos, barátaim, itt aztán benne vagyunk a valódi suvadásban.

  Irma Freneau kicsiny, ernyedt teste ellapul, mintha bele akarna olvadni a rothadó padlóba. A részeg legyek tovább döngnek. A kutya igyekszik kirángatni a zamatos zsákmányt a cipőből. Ha az egyszerű elméjű Ed Gilbertson életre kelne és mellettünk állna, akkor most térdre zuhanna és sírna. Viszont mi...
  Nem azért vagyunk itt, hogy sírjunk."

(Idézet Stephen King és Peter Straub: A fekete ház című regényéből, all rights reserved of course.)


Nos. Ezek után szerintem nem kell ragoznom, miért voltam eszméletlenül mérges a világra, amiért a Sorstalanságért Kertész Imréhez vágtak egy kicseszett Nobel díjat. Felsorolom a különbségeket a két ember és mondjuk eme két mű között.
  Kinget nehéz összehasonlítani bárkivel is, mármint Stephen Kinget, mint az írót, de én most alaptényekre helyezve igyekszem megbirkózni a lehetetlennel. Stephen King írói pályája (kapaszkodjatok meg) 86, nyolcvanhat, azaz NYOLCVAN KIBASZOTT HAT MEGJELENT MŰVET tud felmutatni, melyből 56-ot magyarra is lefordítottak. Minimum. Minőségileg kifogásolhatatlan, és bár a horror műfaja tág, mégis annyian kimerítették már, hogy csodaszámba megy, hogy ez az istenadta tehetség még mindig tud valami újat mutatni. És tud. 1967 óta ír, tehát mióta józan eszéhez kapott húsz évesen, azóta egy évet sem hagyott elröppenni újabb kötet nélkül. Ezerféle kisebb és nagyobb irodalmi díj birtokosa, a horror keresztapja, és mindent kapott a szerencsétlen, csak Nobelt nem természetesen.
  Pedig a Nobel díj azoknak jár, idézem, akik "egy irodalmi területen maradandót és kiemelkedőt alkottak".
  S most jöjjön csak Kertész Imre. Kiadott négy, azaz négyes darab említésre méltó kötetet, ebből egy a Sorstalanság, amihez a saját életéből vette ki Holokauszt-emlékeit. Magából építkeznie egy JÓ írónak a legeslegeslegeslegegyszerűbb dolog, ugyanis akkor SOSEM fogy el az ihlet. Lényegtelen, Sorstalanságról később. Második valamirevaló firkálmányának meg sem jegyeztem a címét már, de arról szól dióhéjban, hogy ő mennyire szenvedett, amíg folyamatban elutasították, ha jól emlékszem, találó módon Kudarc a címe, de nem adnám érte a kisujjam. További két műve szintén ehhez hasonló témákkal van megáldva (Kaddis a meg nem született gyermekekért, Felszámolás), de a Sorstalanság, majd a Kudarc első 40 oldala után letettem arról, hogy bármelyiket is a kezembe vegyem.
  Összefoglalva... Kertész Imre meglovagolt egy csodálatos témát, amellyel önsajnálni tudja magát most már, hála a jó rohadt életnek, akár az örökkévalóságig, mert ugye a szó elszáll, az írás sajnos megmarad.

  Részrehajlás és elfogultság nélkül állíthatom, hogy csupán ennyike információ után is egyértelműen Stephen King felé billen a mérleg nyelve.

  Nézzük a Sorstalanságot! Végre valami kötelező, amit olvastam is :DDD Nem tudom, kiből mit váltott ki, miközben olvasta... belőlem haragot és szégyent. Haragudtam, mert néha bekezdésekre is lusta volt a kedves író tagolni azt a förmedvényt, egy ROHADT DARAB PÁRBESZÉDET nem láttam benne, ami megkönnyített volna bármit is; nem mellesleg olyan tökéletes érzéketlenséggel írta le a munkatábor borzalmait, mintha át sem élte volna :D Nem bírálhatok senkit, de eléggé sántít a dolog, hogy ez "természetesen" egy igaz történet. Lényegtelen. Nem használt semmilyen lefestést, amivel minden egyes apró részlet kibontakozott volna a szemeim előtt, és azt mondhattam volna, hogy aztakurvaeget. Komolyan, nincs rá jobb szó, de konkrétan felbaszott a tárgyilagosság, ez az "ez van, törődj bele"-felfogás. És a végén még neki állt följebb, hogy a magyarok nem tisztelték hősként, hogy túlélte a munkatábort. Esküszöm, elérte nálam, hogy helyette is én szégyelljem a gondolkodásmódját :D Sajnos, amilyen lelkesen kezdtem neki ennek a förmedvénynek az olvasásának, annyira sok negatívumot tudok felhozni rá. Francba a sok "formabontó újdonsággal", a csodálatos kvázi-jelenidejével, az emlékek felelevenítésével, nem érte meg elolvasnom, mert folyton az volt az érzésem, hogy nem is egy felnőtt ember, hanem egy pályakezdő tizenéves nyomi írta az egészet. Ez is csak egy vélemény a sok közül, de az enyém.

  És itt van Stephen King, akinek a művei mindennek mondhatók, ami a Sorstalanság nem. A föntebbi idézet egy viccen kívül tízoldalas, zseniális leírás aprócska töredéke. Sokaknak unalmasnak tűnhet, ahogy King majd' nyolcvan oldalon keresztül bemutatja kitalált városkáit, és tüzetesen, betűről betűre megformált karaktereit, de elhihetitek, egy holtponton kell átlendülni, és onnantól válik egy laikus számára is csodálatossá, szinte már-már filmessé. Minden egyes apró részlet megjelenik ugyanis a későbbiekben, és életszerűvé válnak a történések. Szaga és hangja van a történetnek, nem csak képe, és ez nagyon fontos. Továbbá szerethető benne, hogy mindig résnyire kinyit egy apró ajtót, majd becsapja azt az orrunk előtt, és ismétli ezt minduntalan nagyobb résekkel és hangosabb csapásokkal, mígnem mindent meg nem látunk egyszeriben, és a csattanó el nem töri kíváncsi orrunkat. Fordulatok, és egy beteg elme rejtelmei. Nem tudom, mennyire vehető ki a fönti idézetből, hogy teljesen érzelemmentes. Tárgyilagos, mégis körítve van, és hozzátette azokat a szaftos részleteket, amik hatást gyakorolnak az egész lényünkre. Ő csak elmeséli, de nehogy már ránk ne hasson.
  És ez az, ami a Sorstalanságban nem volt meg. Üres voltam, mikor tudtam, hogy el kéne borzadnom, nem találtam apró szófordulatokat, amik kirángattak volna lanyha unalmamból. És ez rettenetesen lehangoló.

  De tudjátok, miért kapta meg Kertész a Nobelt?
  Mert a Holokauszt. Nem kell itt semmi stilisztikai és nyálas dologra gondolni, se túlkombinálni, mert az egész díj körül érezni a "zsidó-kultusz" részrehajló bűzét. Nem akartam zsidózni, mikor elolvastam a könyvet, de sajnos nemcsak bűzlik, hanem csöpög is a nyilvánvalóságától.
  És az ok arra, hogy King miért nem fog sosem Nobelt kapni, csupán annyi, hogy a tehetséget, a szenvedélyt és a szavak iránti alázatot az arra nem méltók sosem becsülik meg eléggé.


  Keményre sikerült, de a hajnali agyfaszom zokogott egy ilyen posztért.



Nao deshita.

For old times' sake

  Nos, határozottan vicces napjaim vannak mostanság. Most, hogy éppen szőkül a hajtövem, és képtelen vagyok bármilyen irányba megmozdulni, valahogy úgy voltam vele, hogy ideje lenne egy panaszáradatot létrehozni, mert mostanság igazából túl egyértelműek és jókedvűek a postjaim. Wellwell.. nem lesz ez sokáig. xD

  Két hete nem alszom. De tényleg. Kezdődik elölről, ami négy-öt éve volt, az 1-3 órát alszom, többet nem időszak, és végtelenül kimerít. Éppen ezért kezdtem el hajnal fél kettő körül fanficeket olvasni, ami... nos, egyrészt nagyon is jót tett a kis fangirl lelkecskémnek, másrészt a nem-fangirl lelkecském, ami a való világban ér, körülbelül kettészakadt minden egyes mondat után. Már értem, miért odáztam ezt a rohadt jó ficet eddig... tudtam, hogy nem kellett volna elolvasnom.
  Sajnos olyan szinten igaz volt minden szava egy régi, már-már majdnem elfeledett időszakra, amit már jó ideje több okból kifolyólag elő sem húztam az "irattáramból", hogy... tényleg fájt olvasni. Szörnyen.
  De ez még mindig semmi.
  Ma szépen elmásztam fizioterápiára, de mivel még volt időm, nem a suliba mentem, hanem előtte haza reggelizni. És... leszálltam ott, ahol nem kellett volna. Megtettem azt az utat, amit ha milliószor nem, akkor egyszer sem jártam végig, és hiába mindig arra futok, most.. más volt. Annyira más volt.
  Mert most nem volt kit felhívnom, hogy "szükségem van rád, kérlek, találkozzunk". Mert nem is tudnám már felhívni azzal, hogy "szükségem van rád, nincs kivel beszélnem, csak te tudod, és te tudtad mindig, hogy kell velem bánni, gyere, kérlek". Mert tényleg most lenne a legnagyobb szükségem rá, de pont most nem lehet mellettem.

  És tökéletesen tudtam, hogy ez lesz. Tudtam tavaly előtt is, tavaly is, és most is tökéletesen tudom, hogy teljesen magamra vagyok utalva. És ez nagyon kétségbe ejt. Részben magamnak köszönhetem, és köszönöm is, mert sok mindenre rá kellett jönnöm az utóbbi tíz-tizenkét hónap alatt, és anélkül nem ment volna, ha nem változtatok magamon. De.. de most szörnyen furcsa. Kiléptek olyan emberek az életemből, akik nélkül régen el se tudtam volna azt képzelni, és jött most kettő, akik megint érdekes dolgokra ébresztenek rá.
  Jött most egy, aki az egyetlen támaszomnak bizonyul.... amiért végtelen hálát és szeretetet érzek iránta.
  És jött még egy, aki új megvilágításba helyezte minden eddigi értéket, amit a magaménak hittem.
  És persze van valaki, aki eddig is itt volt, aki eddig is minden napomat bearanyozta, ha rá gondoltam, aki a magasságát meghazudtolva trappolt át két emberen egy hete, csak hogy a kabátomba kapaszkodva húzhasson le magához egy nagy cuppanós puszira. Nos, igen, ő az én drága kincsem, Tóth Diána. Vértestvér, féltestvér ide vagy oda, nekem így is volt egy kishúgom, aki lehet nálam 14 évvel fiatalabb, mégis annyi mindenre tanít. Aki lehet akármilyen kis pukkancs néha, mindig megmelengeti a szívem, mikor rám néz, és annyit mond, hogy "Szeretlek, Adélka".
  Annyira csodálatos dolgok ezek, és annyira csodálatosak az emberek, akik MOST, ebben a pillanatban, a jelenben körülvesznek, hogy mire megírtam ezt a bejegyzést, már az öröm- és hálakönnyek fojtogatnak, nem pedig az üresség és az elkeseredés.

  Nos, olybá tűnik, még egy dolgot megtanultam.
  Mégpedig azt, hogy kell blogot írni, hogy az segítsen is. :)

  És most megyek, és lemosom a hajamról a festéket, mert már lassan nem lesz fejbőröm se :D

Nao deshita.